Csapatunk Arca

Csapatunk arca

Még a nevét sem tudjuk. Mégis a miénk lett, kis híján a szó szoros értelmében.

Amikor a 2007-es Budapest-Bamako Rally során, 2007. január 25-én csapatunk, a Daciával Bamakóba Team megérkezett örökbefogadott falujába, a mauritániai Wduro Guidjile-ba, autóinkat csapatostul rohanták meg a falu gyerekei. Elképesztő körülményeket láttunk a fekete kontinensen odáig vezető, és onnan még a célig hátra lévő utunk során is, de ott, ebben a faluban hosszabb időt is töltöttünk, és személyesen is megtapasztalhattuk a mindennapi nélkülözést.

A segélyként kivitt ruhákat, tanszereket kipakolva Daciánkból, és az úton bennünket hűen (mégis időnként a versenyeredményeinket romboló módon) kísérő Toyotából, pillanatok alatt eltűntek az átadott ajándékok. Mindennek lett gazdája, és mindennek jó gazdája lett. Azok az emberek, akikkel akkor találkoztunk, olyan nincstelenek voltak, hogy a legkisebb megszerzett ajándékot is, mint egyik legértékesebb vagyontárgyukat szorongathatták. Ott volt Ő is, a többi gyerek között.
Nagy Miklós, csapatunk vezetője így emlékszik a történtekre:
- A legtöbbjüktől eltérően Ő valami ünneplőszerű, de mindenképp legjobb ruhájában bámult minket, talán mint az első fehér embereket, akiket életében láthatott. Féloldalasan befont haja miatt egyből észrevettük a tömegben, aztán a tekintete, arckifejezése, szomorú szépsége miatt újra és újra kerestük őt a szemünkkel. Aztán le is fényképeztük. Észrevehették ezt a helyi Öregek, és a kislány anyja is, mert egy idő után megkérdezték, kell-e? Először nem értettük a kérdést, aztán elmagyarázták, hogy e vidék gyerekeinek olyan sanyarú a sorsa, hogy a Világon bárhol jobb életük lehet, mint ott - hát csak vigyük! „Különben is, ő csak egy beduin!” – mondták az Öregek. Néhány órás ottlétünk vége a kislány anyja már azért könyörgött, hogy ha annyira tetszik, vigyük magunkkal, de a karonülő kishúgával együtt! Azóta is sokszor gondolkodtam el e helyzeten, a helyzetén. „Csak egy beduin”??!
Mauritánia folytonos versenyben van a Világ legszegényebb országa címért, jelenleg talán épp a 6. helyen tanyázik. Az országban igen magas mind a születési, mind a halálozási arány, a megszülető gyermekek előre várható élettartama alig 35 év. Nem túlzás, hogy az ott élőknek miden nap meg kell küzdeniük az életben maradásért, s e harcban a gyermekek (éppen nagy számuk miatt) könnyen áldozatul eshetnek. Azok a gyerekek, akik elvesztették egyik, vagy másik szülőjüket, talán még nagyobb hátrányban vannak, s rajtuk néha csak a jó szerencse segíthet. Vajon mi lettünk volna az „Ő szerencséje”? (Amelyik cserben hagyta?!) Vajon hány szerencse „jár ki a Sorstól” egy éhező gyermeknek? És az vajon elég? Mire?? Egyáltalán, egy gyermekélet megmentéséhez hány szerencse kell?

A nyáron is vittem segítséget Afrikába, jártam kint Maliban – meséli Miklós –, ami már „csak” pár száz kilométerre van a falunktól. Akár útba is ejthettük volna. Biztosan szívesen láttak volna a helyiek, mint az „őrült fehérek” egyikét, de valahogy féltem akkor visszamenni. Nem tudom ugyanis, mit tettem volna, ha megtudom, hogy már nem a falubeliekkel él, ha időközben valaki más „elfogadta”, és magával vitte Őt. Így is furdal a lelkiismeret, amiért otthagytuk, noha semmi esélyünk nem lett volna arra, hogy „kiszabadítsuk” Őt.

Amikor beneveztünk a 2008-as Budapest-Bamako Rallyra, összeállt az új csapatunk, vagy elkészült a versenyen induló autónk vadrácsa, mindig eszembe jut az az arc – folytatja Miklós. Furcsa módon társaimban is hasonló érzéseket keltett a fényképe, így a Csapat összeállta után szinte egyből tevékenységünk jelképévé vált. Csapatunk nem titkolt célja a 2008-as afrikai futamon, hogy megszerezze a Teréz Anya Jótékonysági Díjat. Ezt a remélt elismerést (bár még messze vagyunk tőle), magamban máris neki ajánlottam. Mert ha valami nehézségbe ütközünk, elég, ha eszembe jut az Arc, és túllendülök a holtponton. Emiatt az arc miatt érzem ezt a játékos versenyt egyre inkább feladatnak, esélynek arra, hogy esélyt adhassunk.

Csapatunk arcképe a 2008-as Budapest-Bamako Rallyn induló Dacia 1310-esünk hátsó szélvédőjét díszíti. Szó szerint. És nem véletlenül.

Őszintén reméljük, hogy találkozhatunk még vele.